Állarcok

Mit takar a cím? És hogy mi köze az élethez? Ha úgy vesszük normálisan vett értelemben semmi, de! Ha rólam van szó, akkor semmi sem normális, hiszen mindenbe beleszövöm a gondolataim.

Minden ember állarcot hord, soha nem mutatjuk meg magunk a teljes valónkban. Még magunknak se. Ez egy ösztönös dolog, amivel védekezünk, és ha úgy vesszük hasznos, de el is zár minket másoktól.

Van, akinek vastag, és mindent eltakar. Van, akire csak egy halvány szaténként omlik, és alig fed valamit, de ott van.

Ezt most ne úgy képzeljük el, hogy egy nagy izé van a fejünkön, és eltakarja az arcunk, mert félünk, hogy másnak nem tetszik. Ez a lelkünk fedi, nehéz észre venni, még a sajátunkat is, ám idővel az ember, ha másét nem is, de a sajátját kitapasztalja. Kinek rövidebb, kinek hosszabb ez az idő.

Vannak, akik hibáik elfedik, és egy gyönyörű falként állarcot fonnak maguknak, mások lelkük szépségét elfedik, és csak a rosszat mutatják.

Magunkat is megtévesztjük, egy idő után, ha nem látjuk meg, mi magunk is az állarcot látjuk igazi valónknak, mikor pedig a lelkünk ki akar törni, elhiteti velünk, hogy az csak egy hamis máz, hogy ő az igazi énünk. És sokszor hiszünk neki, pedig érezzünk, hogy nem. Akkor miért tesszük? Mert így könnyebb.

Ez talán az ember legnagyobb hibája, talán ez a büntetésünk, mert valakit, tán egy csillagot az égen magunkra haragítottunk. Ez a büntetésünk: a félelem. Hogy mitől? Nem tudom, még nem jöttem rá, de félünk. Éppen ezé mindig a könnyebb utat választjuk, legalábbis a legtöbben, pedig ha nem tennénk… ó, akkor talán minden más lenne, de az nem mi lennénk.

Állarcot hordunk, melyet talán soha nem is veszünk le, kinek milyet mutatunk. De egyszer, egyszer meg kell próbálni!

Csak beállunk a tükör elé, és megkérdezzük: Ki vagyok én?

És most én kérdek: Ki az, aki biztosra meg tudja mondani? Hogy jó-e, rossz-e? Hogy miben jó, és mik a hibái?

Kevesen, és azok se biztos, hogy az igazat mondják. Mert mind azt mondjuk, amit hiszünk. De abban, hogy mit hiszünk, abban az állarcunk szava is benne van.

Nem mondom, hogy most, vagy akkor, ha meglátjuk tépjük le, és dobjuk el. Csak azt, hogy ismerjük meg, legalább mi.