2010. szeptember 13., hétfő

Állarcok

Mit takar a cím? És hogy mi köze az élethez? Ha úgy vesszük normálisan vett értelemben semmi, de! Ha rólam van szó, akkor semmi sem normális, hiszen mindenbe beleszövöm a gondolataim.

Minden ember állarcot hord, soha nem mutatjuk meg magunk a teljes valónkban. Még magunknak se. Ez egy ösztönös dolog, amivel védekezünk, és ha úgy vesszük hasznos, de el is zár minket másoktól.

Van, akinek vastag, és mindent eltakar. Van, akire csak egy halvány szaténként omlik, és alig fed valamit, de ott van.

Ezt most ne úgy képzeljük el, hogy egy nagy izé van a fejünkön, és eltakarja az arcunk, mert félünk, hogy másnak nem tetszik. Ez a lelkünk fedi, nehéz észre venni, még a sajátunkat is, ám idővel az ember, ha másét nem is, de a sajátját kitapasztalja. Kinek rövidebb, kinek hosszabb ez az idő.

Vannak, akik hibáik elfedik, és egy gyönyörű falként állarcot fonnak maguknak, mások lelkük szépségét elfedik, és csak a rosszat mutatják.

Magunkat is megtévesztjük, egy idő után, ha nem látjuk meg, mi magunk is az állarcot látjuk igazi valónknak, mikor pedig a lelkünk ki akar törni, elhiteti velünk, hogy az csak egy hamis máz, hogy ő az igazi énünk. És sokszor hiszünk neki, pedig érezzünk, hogy nem. Akkor miért tesszük? Mert így könnyebb.

Ez talán az ember legnagyobb hibája, talán ez a büntetésünk, mert valakit, tán egy csillagot az égen magunkra haragítottunk. Ez a büntetésünk: a félelem. Hogy mitől? Nem tudom, még nem jöttem rá, de félünk. Éppen ezé mindig a könnyebb utat választjuk, legalábbis a legtöbben, pedig ha nem tennénk… ó, akkor talán minden más lenne, de az nem mi lennénk.

Állarcot hordunk, melyet talán soha nem is veszünk le, kinek milyet mutatunk. De egyszer, egyszer meg kell próbálni!

Csak beállunk a tükör elé, és megkérdezzük: Ki vagyok én?

És most én kérdek: Ki az, aki biztosra meg tudja mondani? Hogy jó-e, rossz-e? Hogy miben jó, és mik a hibái?

Kevesen, és azok se biztos, hogy az igazat mondják. Mert mind azt mondjuk, amit hiszünk. De abban, hogy mit hiszünk, abban az állarcunk szava is benne van.

Nem mondom, hogy most, vagy akkor, ha meglátjuk tépjük le, és dobjuk el. Csak azt, hogy ismerjük meg, legalább mi.

Az élet II.

Nem tudom miért, de mostanában sokat gondolkozom az életen. Vajon mi az, amivel a legjobban ki lehet fejezni? Vajon mit jelenthet másoknak? Vajon mit jelent nekem?
Ahogy ezeket a kérdések felettem rájöttem, hogy amilyen könnyűnek tűnik, annyira nehéz is. Végül arra jutottam, hogy ha nem is tudom egy szóban megfogalmazni mi az élet nekem, attól egy rövid novellában elmesélhetem.



Hogy mivel is kezdjem? Ez jó kérdés, hisz annyi minden eszembe jut róla…

Folyó, tánc, virág. Hogy mi a közös bennük? Nekem ez a három szó úgymond az élet szinonimája.

Folyó, mint az oly gyakran használt hasonlatok. „Az életem tengere.”, a múlt, a jelen, és a jövő megtestesítője, a sors, az éltető víz, és ez csak néhány példa, amely a vizet összeköti az élettel.

Viszont itt jöhet a kérdés: Nekem miért? (elárulom, nem azért mert ihlet hiányban szenvedek) A válasz egyszerű: először is a fent említett okok, másodszor: Az életünk, ha úgy vesszük maga a folyó, mi is kiindulunk egy kis forrásból, és egyre nagyobbak leszünk. A meder a jó út, de néha kiöntünk, dühöngünk, és nem figyelünk a világra. És mint minden folyó egyszer mi is elérjük az út végét.

Aztán: miért pont tánc? Úgy gondolom, ez a legjobb hasonlat mind közül, hogy miért? Mert minden egy lépéssel kezdődik, egy lépés egy cél irányába, több, fárasztóbb, nehezebb, mint ezer, és ezer másfelé. Ha egyszer bekerülünk a forgásba, alig bírunk megállni, pörgünk tovább élvezzük, de néha, néha kiesünk a ritmusból, elrontunk egy lépést. De mégis! Mégis van esélyünk a kis hiba után visszaállni, és forogni tovább! Ez a szép. A zene egyszer csak elhalkul, lassabban forgunk tovább, és megállunk, de talán egyszer újra ránk kerül a sor, és egy új csodában lesz részünk.

És a virág? Képzeljük el: a világ egy nagy, végeláthatatlan kert, mi pedig egy aprócska kis virág vagyunk csak. De mégis oly, csodás kis apróság! Lehet, hogy kívülről csak gaznak látszunk, de gyógyítunk. Lassan felnövünk, aztán tündöklünk, és lassanként elbukunk a nem létező öröklét oltárán. Harcolunk a termésszerrel, a társainkkal, és összefogunk másokkal, összekötve sorsunk.

Ezek nekem az élet jelképei, és még sok más, de ennyi elég mára! Ezzel is becsukom a virtuális kertem.

2010. szeptember 7., kedd

Új

Mindenki életében vannak változások, vannak új dolgok, hisz minden változik, főleg ebben a rohanó világban.


Új barát, új lakás, új iskola, új munkahely… ezek mind megváltoztatják kicsit az életünk, sőt még egy új cipő. Az igazság, hogy minden nap kicsit mi is mások vagyunk, változunk. Hiszen, gondoljunk csak bele: minden nap új ismeretek százaival találkozunk, melyek kicsit mindig változtatnak jellemünkön, noha észre se vehetően.

Az új mindig félelmetes, de várakozással tölt el. Kissé kettős érzelem, várakozás, félelem, talán ezek rá a legjobb szavak.

Vannak, akik könnyen veszik ezeket az „új állomásokat”, mások pedig keservesen megküzdenek velük. Mindenkinek más ez a „folyamat”, mialatt megszokja a megváltozott körülményeket.

Gondoljunk bele: veszünk egy új cipőt, amely kicsit szorít, mert még nem járattuk be, nem szoktuk meg. Az élet apró változásai pont ilyenek: kissé nehézkes az indulás, de a végén olyan, mintha mindig is így lett volna, egyszerűen beleszokunk.

Tehát: mit szűrtünk le ebből a kis eszmefuttatásból? Egyszerű: Az élet olyan, mint egy nagy cipővásárlás!

2010. szeptember 6., hétfő

Mélypont

Az ember életében vannak mélypontok, mindenkiében. Ilyenkor pokolba kívánjuk az egész életünket, és legszívesebben meghalnánk, vagy legalábbis eltűnnénk a Föld színéről.


Mindenki máshogy dolgozza fel ezeket. Vannak olyanok, akik kidühöngik maguk, mérgük kiadják, és megnyugszanak, és vannak, akik csendben elraktározzák a feszültséget. E két módszer – embertípus – közül elsőre a nyugis változatú emberre mondjuk: Ez így van jól! DE! Ez korán sem igaz, mert a feszültség, csak nőtőn nő, míg nem: nem bírjuk tovább, és kirobbanunk. Az ilyen embereknél gyakori a depresszió, sőt az öngyilkosság! És nem, nem vagyok pszihológus, sem szakértő. Így hát, ha magunkra ismerünk esetleg barátainkra az alábbiakban, akkor tegyünk meg mindent azért, hogy ez megváltozzon.

Ne felejtsük: Egy alapos beszélgetés, vagy akár egy kedves szó bármilyen gyógyszernél többet ér!

2010. augusztus 31., kedd

Az élet

 Itt az első bejegyzés, amit lehet, hogy csak én olvasok, de nem baj. Miről is szóljon? Hisz ez fontos állomás. Talán, nem… vagy… Á, az sem! Megvan! Szóljon az életről, arról, hogy mit is jelenthet, mi is lehet. Jó? Nem? Mindegy, úgyis én döntök. Tehát, csendet kérek, következzék a színpadunkon az Élet!

 Most képzeljék el: Egy gyönyörű színházban ülnek, csendesen, izgatottan fecsegnek, hogy vajon milyen lesz a darab. A terem lassan elsötétül, az emberek elhallgatnak, szemük a függönyre tapad, ami lassan kúszik szét, hogy felfedje, az első felvonást. A színpad feltárult, halvány fények lepik be, és főszereplőnk, a piciny, kedves, és néha gyötrelmes lét belibben.
 Mindenki másnak látja, mindenkinek mást jelent, de mégis ugyanazt. Minden pillanatban másnak látjuk, olykor szépséges ajándéknak, olykor átkozott büntetésnek, olykor pedig reményteli vágynak. De vajon mi is igazából?
 Néha eldobnánk a Tartarosz mélyére, néha pedig úgy fogódzunk bele, mint az utolsó kapaszkodóba.
 És vajon mi vár utána? Bármi is az, biztos gyönyörű. Ha bárki tudja: szóljon!